Önvizsgálat…

„Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!”

Mi, magyar reformátusok a Zsoltárok népének valljuk magunkat, s ezt azzal is hangsúlyozzuk, hogy énekeskönyvünkben mind a 150 zsoltár szerepel. Kár, hogy csak keveset énekelünk belőle. Ennek az az oka, hogy ma már legtöbbjük szövege miatt nem énekelhető, bár a maga idejében mindegyik egy mestermű volt.

Igaz, hogy nehezen bírkózunk meg a zsoltárok elavult nyelvezetével, de le kellene fordítani őket mai magyar nyelvre, mert a Biblia eredeti héber szövegéből a többszörös fordítás révén, sok helyen nem is követhető az a gondolatmenet, ami az eredeti szövegkörnyezetben tárul elénk.

Talán nem köztudott, hogy a többszörös fordítási lépcső a következőképpen alakult:

(1) héberből görögre (szeptuaginta) fordították,

(2) görögből latinra (vulgatába) fordították,

(3) latinból franciára fordították, majd

(4) francia versbe szedték,

(5) a francia verseket Szenczi Molnár Albert (1574-1634) magyarra fordította és ezt a

(6) magyar szöveget versbe szedte és énekeskönyvvé szerkesztette 1607-ben.

A számtalan kiadást megért énekeskönyvünkből alkalmanként azért hagytak ki zsoltárverseket, mert nyelvezetük elavult, hogy nem értették és nem énekelték őket.

Az ádventi készülődéseinkben idézett 131. Zsoltár az önvizsgálatról szól és szomorú lennék, ha az ünnepre hangolódásunkból azért maradna ki, mert az „önvizsgálat” szót nem érti, és nem gyakorolja senki

A 131. Zsoltárban Dávid király magába néz, s mindazt, amit lát megfogalmazza, és kimondja. Imádsággá azáltal válik ez az önvizsgálat, hogy ez Isten előtt történik. Kevesen szoktunk időt szakítani, - és bármilyen furcsának is tűnik - nekünk, keresztyén embereknek is szükségünk van időről-időre „keresztyén önvizsgálatra”. Arra, hogy magunkba nézzünk, s mindazt, amit lelkünkben találunk meg tudjuk fogalmazni, kimondani és imádsággá formálni.

Az ádvent különösen is alkalmas erre, hogy tisztában legyünk azzal, hogy milyen szívvel és lélekkel várakozunk. Lecsendesíteni a lelkünket, azt jelenti „felismertem a magam korlátait, látom lehetőségeimet és kész vagyok mindezt ahhoz igazítani, Aki fölöttem van, Akinek életemet köszönhetem.”

A lecsendesített lélek nem más, mint egy belső béke, az összhang állapota, ami akkor születik meg bennem, amikor harmóniában élek Istennel, önmagammal és a másik emberrel. Mindehhez pedig arra van szükség, hogy az Ő jelenlétében éljünk.

Ebben a lelkiállapotban szívesen imádkozom a 131. Zsoltár mondatait: „Uram, nem dölyfös a szívem, szemem nem tekint gőgösen. Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm. Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anya ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem.”

Ezt a belső békét kívánom mindannyiójuknak, városomnak, házamnak és hazámnak.

Ezekkel a gondolatokkal kérem fel a hajósi római katolikus egyház képviselőjét VINCZE ATTILA plébános urat, hogy Hajós város ádventi koszorúján gyújtsa lángra a szeretetre hangolódó időszak harmadik gyertyáját.

Toll és ecset… 

„In medias res…” azaz térjünk mindjárt a lényegre. A lényeg pedig az, hogy mi reformátusok gyakran büszkék vagyunk arra, hogy templomaink kép- és egyéb képzőművészeti alkotás nélkül, puszta egyszerűségükben szolgálják leginkább a reformáció alapgondolatát. Tudni illik, hogy az Ige áll az Istentisztelet középpontjában és annak magyarázata és erről semmi sem vonhatja el a figyelmet.

A 21. században azonban érdemes elgondolkodni arról is, hogy olykor-olykor, szavak helyett egy-egy műalkotás is szolgálhat Igehirdetésként, vagyis a keresztyénség kétezer éve alatt agyonbeszélt, üdeségét és hamvasságát veszített Evangéliumot új megvilágításba helyezi.

Első hallásra túl forradalminak tűnik műalkotást középpontba állítani, akár egy Istentisztelet erejéig is, azt is lehet rá mondani: nem Biblikus, hogy távol áll a református hagyományoktól, de, mielőtt átadnánk magunkat előítéleteinknek, nézzük meg a dolgot a másik oldaláról is.

1.) Egy evangéliumi üzenetről szóló műalkotás segíthet meglátni azt, ami másként rejtve maradna előlünk. Természetesen az alkotó művész szubjektív ábrázolását látjuk, de egy Igehirdetés azzal együtt, hogy örök Isteni igazságot közvetít, szubjektív.

2.) Az evangéliumi üzenetet hordozó műalkotás jó eszköz lehet arra, hogy az üzenetet mélyebben megismerjük.

3.) A műalkotás új megvilágításba helyezi magát az Evangéliumot. Nem vesz el belőle, és nem tesz hozzá.   Engemet arra bíztat, hogy új szemszögből nézzem azt, amit eddig csak egy oldalról vizsgáltam.

Megtanít arra, hogy Istent ne csak hitemmel és eszemmel akarjam megismerni, megérteni, hanem érzéseimmel is. Ezáltal megláttatja velem azt, ami régóta ott van az orrom előtt, és eddig csak azért nem láttam, mert nem voltam rá érzékeny.

Engem nem vitt távolabb Istentől és az Ő üzenetétől, hanem közelhozta azt, ami az elfáradt, és jelentésüket vesztett szavak miatt kezdett tőlem eltávolodni.

4.) Templomainkat nem szabad, nem is kell képekkel benépesíteni, de egy-egy Istentiszteletet el tudok képzelni képekkel illusztrálva, hiszen ez az egész ádventi kezdeményezés egy próbálkozás, kísérlet arra, hogy, szavak nélkül mondjam el az ádventi Igehirdetésem textusát a Zsoltárok könyve 34 fejezetének 9. versét:

„Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Isten. Boldog ember az, aki Őbenne bízik!”

Meghívás

Mielőtt a közösen megterített asztalunk örömeihez hívnám Önöket,  csak két szót had szóljak még.

Az első szó az a szívből fakadó és azon túlcsorduló hálaadásé legyen, amelyet  Református Énekeskönyvünk  104. zsoltárában Maroth Kelemen (1496-1544) így fogalmazott meg:

„A nagy hegyeket te onnan felül
Megnedvesíted a magas égbül.
Hogy a te jó, bőséges kezeiddel
E földet  betöltsed szép gyümölcsökkel.
És a barmoknak szénát adsz bőven,
Miket teremtesz széjjel a réten,
És az ő munkájából az embernek,
Füvet és búzát adsz ő életének.

Vígasságra bort adsz az embernek,
És kenyért adsz, melytől erősödjék,
És olajt bőven engedsz őnékie,
Hogy az ő színe szépen fényljék tőle.
Te megöntözöd az élő fákat,
És a szép növendék cédrusokat,
Miket a Libánon hegyen ültettél,
Megnedvesítéd szép hasznos esőkkel.”

A második szó legyen azé az örömé, amelyet Énekeskönyvünk 270. dicséretében Gerhardt Pál (1607-1676) így vetett papírra:

„Ő bír örömnek bőségével,
Véle boldogulsz mindenben.
Ő kútfőd és Ő fényes napod,
Őtőle jön minden vígságod:
Légy csendes szívvel!

Isten az Ő bőségéből ebben az esztendőben is megterítette asztalát, elárasztott mindket ajándékaival. Minden nehézségünk ellenére elmondhatjuk Dáviddal: „Csordultig van poharam” (Zsoltárok 23)

Ezt a csordultig telt poharat emelem örömmel, hálával és csendes szívvel az Isten dicsőségére és kedves mindannyiójuk kicsattanó egészségére.