Köszöntő és gondolatébresztő

"Szeretettel köszöntöm mindazokat, akik e jelentőségteljes eseményen megjelenteket épp úgy, mint azokat, akik ezernyi oknál fogva, otthon maradva csak gondolatban vannak velünk.

Nem játék…

Még mindig előttem van az a pillanat – talán mert az ember az ilyen pillanatokat nehezen felejti – amikor a pékség ajtaján kilépve, a reggeli forgalomban, megállt előttem egy mezőgazdasági erőgép – lánykori nevén traktor – rácsatlakoztatva egy négyvasú (váltva) forgóeke. Tekintélyt parancsoló jelenség volt. Az ekegerendán, a kormánylemezek fölé, majd hogy nem játék eke benyomását keltő kisebb eke volt felszerelve. Elcsodálkoztam.

Emlékezetembe fel kellet lapoznom mindazt, amit a szántásról tudok. A Mezőgazdasági Múzeum kiállításának egyik tárlója villant fel előttem, hogy a kezdetektől máig, milyen óriásit fejlődött az az egyszerű ötlet, amely a történelem hajnalán forradalmasította a földművelést. Nevezetesen, hogy a föld felszínét a vetés előtt az eredményesség érdekében meg kell mozgatni, át kell forgatni. Ennek a talajjavítást szolgáló műveletnek a legfontosabb eszköze az eke, amely meghatározza nem csak a szántás módját, de sok esetben a parcella alakját is. Formailag kétfajta szántás létezik, az össze- és szétszántás. Minőségét tekintve pedig szélesebb a választék. A szántás minősége, annak mélységével van összefüggésben, a sekély szántástól a rigolírozásig. Az elv mindig az volt, hogy hogyan lehet a föld felszínét a barázda mélyére tenni. A kis ekék, vagyis az „előhántók” az főeketest munkáját segítik, feladatuk a talaj felső rétegének barázda fenekére forgatása, miáltal javul a talajminőség.

Hogy miért is írom mindezeket? Mert az ekét nézve eszembe jutott, hogy „Isten szántóföldje vagytok.” (1Korintus 3:9b.)  Ez a mezőgazdasági erőgép, kint a földön, a szártépő gép után, a felszínen maradt törmeléket, a kukoricaszár tuskóját, a barázda fenekére fordítja, mielőtt a következő ekevas által hasított hant földje betakarná, hogy ezáltal ne csak sima, magvetésre kész felület keletkezzen, hanem a talaj minőségének javításával a leendő termés minőségét is javítsa.

A karácsony előtti ádvent az a kis eke, amelyik lelki életünk felszínét bűnbánatunk barázdájának mélyére tereli, hogy ne csak sima felületkezelt látszat keresztyének legyünk, hanem a bennünk megérlelődő lelki gyümölcsök, a várakozás és az ünnep minősége javuljon.

Átsietve az úttesten már nem is a forgalom zaját hallom, hanem Thillo Valentin 1572-ben írott szép énekének dallama cseng a fülemben és egy sorával küszködöm:

„… Hegycsúcs a mélybe szálljon, hogy útja készen álljon, ha Krisztus megjelen” (Református Énekeskönyv 312. dicséret 2. vers).

Az a kis eke nem játék. Komolyan kellene venni. Mert hiába szántunk mélyen, ha a felszínen a hantok között ott maradnak az elmúlt idény termésének használhatatlan maradványai, a kócos kukoricaszárak, a gaz, a tuskó és még mi minden. Ha ezek nem kerülnek mind a mélybe, az eredményes magvetésnek így szinte esélye sincs és hiábavaló a „technika” minden erőlködése.

Lelki életünkben is, ha azt a kócos felszínt nem tudjuk a barázda mélyére terelni, akkor hiába a karácsony összes kelléke, az Igehirdetés összes technikája, a „Testet öltött Ige” ott fog bukdácsolni bűnbánatunk mélyszántásának hantjai és az elmúlt idény termésének felszínen maradt törmelékei között.

Ezekkel a gondolatokkal tisztelgünk Hajós város legidősebb polgárai közül Szeitz Ferencné Arnold Jusztina előtt, aki Hajóson, 1919. szeptember 25-én született, 65 éve él házasságban, 2 fiúgyermek édesanyja. Mivel előrehaladott kora és egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy osztozzon velünk e meghitt pillanatokban, ezért

Tisztelettel felkérem fiát SZEITZ FERENC-et, hogy Hajós város ádventi koszorúján gyújtsa lángra a szeretetre hangolódó időszak második gyertyáját."

Zenehallgatás és vetítés - Gondolatok

Ne fél kézzel, két kézzel…

„Legyetek értelmesek és józanok, hogy imádkozhassatok; mindenekelőtt szüntelenül szeressétek egymást, mert a szeretet sok bűnt elfedez; legyek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Mindnyájan aszerint, amint kegyelmi ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki szól, úgy szóljon, mint aki Isten Igéjét szólja; ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten elegendő mértékben ád, hogy Jézus Krisztus által mindenben az Isten dicsőíttessék; övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.(1Péter 4:7-11)

Ragyogó őszi napsütésben, a seprű alatt, körül zörögnek a platánfa levelei, alig lehet meghallani, hogy csörög a telefon. Padlásfeljáró nyikorgása emlékeztet arra, hogy régen nem használtam, nem jártunk errefelé. Most is az ádventi koszorú miatt kellett igénybe venni, amely valamelyik dobozban ott lapul fönn a padláson. A megtalált koszorú szomorú képet mutat. Szívszorító dolog nem csak az, hogy elraktározott dolgaink között van, hanem az is, hogy megkopott, töredezett, a gondos csomagolás ellenére is dísztelen és azon tűnődöm, hogyan lehetne felújítani? Érdemes-e egyáltalán?

Ennél több rejlik bennem – mondogatom magamban, és erősödik bennem az elhatározás: Nem újítjuk fel, újat készítünk. A felújítás során óhatatlanul – minden gondosság ellenére - is maradnak árulkodó jelek, amelyek a legünnepibb, legmeghittebb pillanatban árulják el, hogy érzéketlenek vagyunk a színek, az összhatás iránt és lusták, egy egészen újat, egészen másmilyent, mint tavaly, egészen ideit, egészen egyénit készíteni.

Ha a régit adnám, használnám karácsony várásunk idején, még valaki azt hinné, hogy nem szeretem azt, akit várok, hogy semmi szeretet nincs bennem Jézus Krisztus iránt, hogy ez a koszorú csak az ünnep tartozéka és kelléke. „…Fájna néki látva minket, hogy szeretni nem tudunk.” (RÉ 395/2) Átfut rajtam a gondolat, hogy Jézus, látva minket és ünnepi készülődéseinket, könnyezik a mennyben.

Újat készítünk. Szívből és hittel. Az új koszorú készítéshez fel fogjuk használni mindazt a találékonyságot, amelyet Istentől kaptunk, mindazt a kézügyességet, amellyel megáldott bennünket és azt a szeretetet, amellyel megtöltötte szívünket. És nagy koszorút készítünk. Mert sokat kaptunk az Istentől. Ebben a poros, piszkos télben sok zöldet fogunk belekötni, mert ez segít legyőzni a csüggedést, az elkedvetlenedést.

Művészeti alkotások egész sora tanúskodik arról, hogy alkotóik a maguk korában maradéktalanul Isten szolgálatába állították minden tehetségüket, találékonyságukat, kézügyességüket, ezért gyönyörködtethetnek, és nevelhetnek bennünket ezek az alkotások majd ezer esztendeje.

Ünnepeink és egyéb szolgálataink akkor lesznek igazán szépek és meghittek, színesek és kedvesek, emlékezetesek, ha szolgálatunk és tehetségünk nem fékezett habzású.

Ha nem kihagyásokkal szeretjük egymást, hanem „… szüntelenül.”

(1Péter 4:8)        

Ha máz és púder nélkül teljes önmagunkat adjuk.

Ha zúgolódás helyett megválogatjuk szavainkat, és úgy szólunk a világnak és barátnak, mint akik tudják, hogy Isten Igéjét szólják.

Az idők, amelyeket most élünk, anyagi erőforrások szűkéről beszélnek, de a fentiekhez „… Isten elegendő mértékben ád erőt, hogy Jézus Krisztus által mindenben az Isten dicsőíttessék.” (1Péter 4:11)

Meghívás

Egy nem régen elindult kezdeményezés lényege, hogy minimális kellékek segítségével, (pusztán egy pulpitus és egy hangos bemondó) az éppen arra járó városlakóknak lehetőséget adjanak arra, hogy egymásnak valami szépet mondjanak.

Én ennél a kezdeményezésnél egy jóval régebbi felszólítást olvastam Péter apostol első levelében: „Legyetek egymás iránt vendégszeretők.” 1Péter 4:9-10.

De Pál apostol intelmét sem hagyhatjuk figyelmenkívül:

„A vendégszeretetről ne feledkezzetek el; ezáltal ugyanis némelyek tudtukon kívül angyalokat fogadtak vendégeikül.” (Zsidók 13:2).