Jó Estét kívánok… helyett

Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám. 

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

... S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem

Százötvenedik Zsoltár…

Ádventra való közös készülődésünkben, egyszer már hivatkoztam a zsoltárokra, de hadd tegyem ezt most mégegyszer. Had legyen ez az egész ádventi várakozásunk Zsoltáros hangulatú.  

Az imádságok, panaszok és hálaénekek könyve, az Istenről szóló ujjongó hitvallással végződik. A 150. Zsoltár a legtisztább hangra, legősibb dallamra, legeredetibb zenére emlékeztet, a Hallelujára, ami magyarul azt jelenti „Dicsérjétek az Urat”.

Ez hangzott a teremtés hajnalán, ez szólalt meg Mária, József, a bölcsek és pásztorok ajkán, hogy köszöntse a betlehemi jászolban Jézust. Ha netalán elhalkul, és elnémul ez a Halleluja, akkor döbbenet köszöntene ránk és a félelem kísértő csendje. És a huszadik század bővölködött ilyen döbbenetben, és ilyen csendben.

A 150. zsoltár mindössze tizenhárom sorból áll, és minden sora arra bíztat, hogy „Dicsérjétek az Urat”:

Dícsérjétek az Urat!

Dícsérjétek Istent szentélyében,

dícsérjétek a hatalmas égboltozaton!

Dicsérjétek hatalmas tetteiért,

dícsérjétek nagyságához méltóan!

Dícsérjétek kürtzengéssel,

dícsérjétek lanttal és hárfával!

Dícsérjétek dobbal, körtáncot járva,

dícsérjétek citerával és fuvolával!

Dícsérjétek csengő cintányérral,

dícsérjétek zengő cintányérral!

Minden lélek dícsérje az Urat!

Dícsérjétek az Urat!”

Hogy kik dicsérjék az Istent? Hát mi!

Tisztában kell lenni azzal, hogy nem szólóénekesek vagyunk, hanem másokkal együtt alkotunk egy vegyeskart – korban, nemben, és hangzásban egyaránt - és minden tudásunkkal, igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy amit előadunk, az összhangban legyen az égiekkel és a földiekkel egyaránt. És itt az összhangon van a hangsúly.

A fölszólítás többes számban hangzik el, nem személyre szólóan, hanem mindannyiunkat megszólít, jelezve azt, hogy az egyház nem a magán-hangzók hobby egylete, hanem egy szoros szövetség vegyes karra és korosztályra, akik most, itt, s majd a mennyei karokkal karöltve összhangban, fogják dícsérni a Mindenhatót.

Hogy mivel dicsérjük az Istent?

A zsoltáríró felsorolja az akkor ismert és a liturgiában használt hangszerek mindegyikét. Ki-ki a maga hangszerével, a maga képességeivel, lelki ajándékával dicsőítheti, szolgálhatja legjobban az Urat. És ehhez kétség nem férhet!

Hogy hogyan dicsérjük az Istent?

Nos, erre a kérdésre is egyszerű a válasz. Örömmel és lendületesen, szép hangzást produkálva a mennyei karmester dorgálása, és dirigálása mellett.

Mindent, amit szóval, vagy tettel végezünk, egy nagy Istentisztelet része kell, hogy legyen, amelynek vége egy hatalmas Halleluja, egy szenvedélyes áhítat, egy áhítatos szenvedély, amelyben vonósok, ütősök, fúvósok, énekkar, a szeretet harmóniájába a maga hangjával, az egésznek gyönyörűségében, a maga dallamával olvad egybe. Ebbe a nagy, közös földi és mennyei dicsőítésbe hívunk szeretettel mindenkit.

Ezekkel a gondolatokkal és egy Händel kórusmű hangjaival kérem fel Hajós város legfiatalabb polgárát Fuszenecker Hanna, Nórát aki Kalocsán 2011. november 29-én született, illetve szüleit Fuszenecker Ferencet és Bereczki Editet  hogy Hajós város ádventi koszorúján gyújtsák lángra a szeretetre hangolódó időszak negyedik gyertyáját.

Áthallások…

Ha még nem késő, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy bizonyos fogalmakat ne keverjünk össze. Például „a várakozás izgalmát a most idegességével”, vagy másképp fogalmazva, „a még nem, de majd igen” feszültségével.

„Látom Őt, de nem most, szemlélem, de nem közel” 4Mózes 24:17

Egy nagyon megrázó történet egyetlen sora ez. Ám a történetet nem a benne rejlő feszültségek és tanulságok miatt jegyezzük meg, hanem a benne szereplő szamár miatt. Ez a szamár a „Bálám szamara” teszi ezt a történetet népszerűvé.

Maradjunk az alapgondolatnál: Várakozni tudni kell. Vannak, akik alig várják, hogy elérkezzék a karácsony, de talán igazából azt várják, hogy végre túl legyenek rajta. Korántsem költői a kérdés, hogy most akkor mire várunk? Arra hogy elérkezzék, vagy, hogy elmúljék? Mert felnőtt lelkületünk maga akarja irányítani és kiszámíthatóságon belül tartani az ünnepet. A gyermeki lelkület pedig nyitott a váratlanra, és éppen ezért lehet meglepni igazán. Persze, ezzel a gyermeki lelkülettel együtt jár az is, hogy adott esetben óriásit tud csalódni. Ilyenkor tapintható a feszültség, és az a legrosszabb benne, hogy nem az ünnepelés váradalma, hanem csak az idegesség, az ingerültség tapintható.

Ez az ingerültség érezhető Bálám történetében, aki Istentől áldás közvetítésére kapott megbízást, ám földi hatalmasságok fölkérése pedig arról szólt, hogy átkozzon.

Amikor még nem érkezett meg az adott helyszínre a próféta, Isten elkerülhetetlenné teszi a vele való találkozást. Egy angyal állja útját olyan helyen, ahol fizikailag képtelenség kitérni akár jobbra, vagy balra. Az angyalt csak a szamár látja. A szamár, aki a próféta tulajdona volt, ebben a pillanatban Isten eszközévé válik. A szamár látja az angyalt, és az angyalnak engedelmeskedik, a próféta szigora és ütlegelése ellenére is. A dráma csúcspontján Isten a szamárnak nem csak a szemét nyitja meg, hanem a nyelvét is megoldja. És ez a nehéz történet, amely a prófécia, a korrupció, az áldás, az átok, az engedelmesség kérdéskörét veti fel, itt válik kétélű karddá.

A festészet, a képzőművészet 1634-ben így tudta ezt a feszültséget feldolgozni, vászonra vinni. Bálám történetét - és nem a szamár történetét - széles, elbeszélő környezetbe helyezte, egy narratív stílusú Igehirdetés bontakozott ki belőle. Különös, finom ecsetvonások, színek és árnyalatok szétterítik ezt a történetet. A kép bal alsó sarkában villan fel egy fehér ruhás angyal kivont karddal, de ő maga is eltörpül az egész történetbe.

Míg Pieter Lastman ca.1583-1633, Bálám és a szamár 1622 ugyanezt a történetet feldolgozó festménye, csak magára a drámára koncentrál, és mellőzi a széles, színes háttértörténetet.

Minél mélyebben keveredünk ecsetvonásainkkal a történet ábrázolásában, annál inkább elterelődik a figyelem a drámáról az angyal, és a próféta közötti feszültségről. 

A képzőművészet és az irodalom mindig is számon tartották egymást, izgalmasnak érezték különbözőségüket, akár bevallották azt, akár nem, bár nem mindig sikerült precízen elhatárolódni, vagy eredetien kapcsolódniuk egymáshoz.

A szerkesztett szöveg, akár a kép alatt, vagy mellett, előzékeny segítség lehet a mindenkori befogadónak, de azért nem tartozik a képhez. A képnek a szöveg nélkül is meg kell állnia a helyét és ez fordítva is igaz. Irodalmi szöveg, Igehirdetés, Kánoni (Bibliai) szövegrészletek remekül illusztrálhatók, de az illusztráció különálló művészi minőséget képvisel. Versnek, regénynek, textusnak képi illusztráció nélkül is meg kell állnia a helyét.

Az igazi várakozás, látszik az emberen. Amikor már tudja, hogy közel a találkozás, ünneplőbe öltözteti a szívét. Ez meglátszik, mert teljes odaadással átéljük „a még nem egészen, de egyre inkább” boldogságát. És ez már nem egy ingerült feszültség, hanem pusztán izgalom, a találkozás előtt.

A most bemutatásra kerülő minden műnek meg van a maga ádventje, „a látom őt, de nem most”, „szemlélem, de még nincs közel” belső feszültsége.

Ebben a lelki állapotban születtek a képzőművészeti alkotások, Igehirdetések, amelyek egyszerre gyönyörködtetnek és elgondolkodtatnak bennünket, ezek nem csak egy esztétikai élményről, hanem Isten drámai megjelenéséről, jelenlétéről akarnak a maguk eszközeivel tudósítani, bizonyságot tenni.

Meghívás

Mielőtt a közösen megterített asztalunk örömeihez hívnám Önöket,  csak két szót had szóljak még.

Az első szó az a szívből fakadó és azon túlcsorduló hálaadásé legyen.

Asztali áldás – Hallél – részlet: „Magasztallak Téged Istenem, Királyom. Áldom nevedet. Fenségeden, ragyogó dicsőségeden és csodálatos dolgaidon én is elmélkedem. Elmondják, milyen félelmes hatalmad, én is felsorolom nagy tetteidet. Kegyelmes és irgalmas az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy.Jó az Úr mindenkihez. Mindenki várakozva néz Rád és Te idejében adsz nekik eledelt. Kinyitod kezedet és kielégítessz minden élőlényt kegyelmesen. Közel van az Úr mindenkihez, aki hívj” (145.Zsoltár válogatott versei)

Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen

A második szó legyen a köszönet szava azon a nyelven, amelyiken otthon öregjeink, asztalfölé hajolva régmúlt idők, hamisíthatatlan ízével és zamatával, szívük melegségével, az asztal örömével megköszönik a Teremtőnek mindazt, amivel jól tart bennünket:

And jecc peáttámá á tajcs Fáttranzr mittánánd (ez svábul)

(és most imádkozzunk egy német  Miatyánkot…)

(Ez németül)

Vater Unser im Himmel,
Geheiligt werde Dein Name,
Dein Reich komme.
Dein Wille geschehe,
Wie im Himmel, so auf Erden.
Unser tägliches Brot gib uns heute,
Und vergib uns unsere Schuld,
Wie auch wir vergeben unseren Schuldigern.
Und führe uns nicht in Versuchung,
Sondern erlöse uns von dem Bösen.

(adatközlő:  Fuszenecker István Hajós, 2011. december)

Liebster Heiland…Liebster Heiland, sei mein Gast,segne, was du gegeben hast! Amen
(adatközlő: Schőn Mária tanárnő, Hajós, 2011. de cember)

Kedves Üdvözítőm… Kedves Üdvözítőm, légy vendégem, áldd meg, amit Te adtál (nekem)! Ámen

Isten az Ő bőségéből ebben az esztendőben is megterítette asztalát, elárasztott mindket ajándékaival. Minden nehézségünk ellenére elmondhatjuk Dáviddal: „Csordultig van poharam” (Zsoltárok 23)

Ezt a csordultig telt poharat emelem örömmel, hálával és csendes szívvel az Isten dicsőségére és kedves mindannyiójuk kicsattanó egészségére.