Minden ünnepnek megvannak a maga kellékei, melyeket legtöbb esetben, évente csak egyszer használunk. Ilyen ünnepi kellékek között kutatva, kezembe akadt egy régebbi kiadású Újszövetség, gépiesen belelapozva - amúgy pörgetve a lapjait - megakadt a szemem egy színes litográfián, amelyről eszembe jutottak a vasárnapi iskolás éveim. Egyszer egy ilyen, vagy ehhez hasonló képet kaptam Kiss tiszteletes bácsitól, a kép alatt szolidan meghúzódó kis címmel: „a zörgető Jézus”, s a kép hátulján, a hozzá kapcsolódó történet.

Némi töprengés után a számítógép keresőprogramjában akkurátusan beírom a kép címét, a keresőprogram elindul, majd kivilágosodik a képernyő, s a következő mondat olvasható: „a keresett kifejezés (a zörgető Jézus) egyetlen dokumentumban sem található meg, javaslatok, győződjön meg, próbálkozzon” – kifejezések olvashatók még a képernyőn. Nos. A próbálkozásaim negyedik napján találtam a fenti képet egy jeles fényképmegosztó oldalon. A kép címe: „Ajtó a semmi közepén”, készült valahol Olaszországban, néhány évvel ezelőtt.

Hajnalodik.  Odakint fel-feltámadó szélben nagy szemekben esik az eső. Csend van. A képernyőn az ajtó, az asztalomon egy nyitott könyv, s hol egyik, hol másik szól hozzám a „semmi közepén”. Hát igen. A képet nézve a falaid még állnak. Ami megmaradt belőlük, az szívósan tartja magát. Két oldalt a fal tömören zárva, csupasz köveivel bástyaként; felülről a gazzal benőtt még megmaradt omladék gyöngéden ölelve tartja az ajtót, amelyiken ki tudja mikor járt ki, vagy be valaki is.

Vajon ilyenkor, ünnep táján, vagy egyáltalán, megáll-e Jézus ez előtt az ajtó előtt? Vagy komolyan veszi a településjelző tábla kiegészítőjét, hogy ugyanis „házalni tilos”? És eszébe sem jut bárhol is bekopogtatni? Jézus nem azért kopogtat, zörget az ajtón, mert nem tudná megkerülni azt a darab leomlott falat, és tégedet, a fal túlsó oldalán az elburjánzott bozótosban nem találna meg, hanem azért zörget, hogy te magad, önként, saját elhatározásodból gyere elő rejtekhelyedről, hétköznapi bozótjaidból.

Jézus „nem házal”, nem is kéreget, nem munkát keres, nem akar kertészkedni nálad, nem akarja helyreállítani leomlott falaidat, hanem azt mondja, hogy „Aki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jelenések 3:20) bár az ajtóra nézve Jézus látja, hogy mire számíthat. És mégis! Az ajtón át szeretne bejutni hozzád! Ha beengeded, megváltozik minden. Nem Jézus lesz a te vacsora vendéged, hanem te leszel Jézus vacsora vendége.

A jelenések könyve 3:20-at „… Az ajtó előtt állok és zörgetek…” kifejezést általában úgy értelmezik, hogy Jézus Krisztus kopogtat a hitetlen emberek szívének ajtaján. Hát igen! A szövegkörnyezetből kiemelve, akár egy idilli kép részei is lehetnénk. Sokszor mindent elkövetünk annak érdekében, hogy egy ilyen idilli kép részei lehessünk.
Ám, a szövegkörnyezet alapján Jézus azonban, a gyülekezet önmagát áltató tagjaihoz szól! És nem csak ilyenkor ünnep tájékán.

Református énekeskönyvünk 436. számú dicsérete ezt írja: „Örülj szívem, vígadj, lelkem, Ékességed lett a hit; Vacsorához, Mégy Jézushoz, Hivatalos vagy te itt. Ez örömben, reménységben Jézus, ma hozzád jövök. Asztalodnál, Lábam megáll: Testem, lelkem újítsd meg.” (Új zengedező mennyei kar 1743)

A keresett kifejezés, „a zörgető Jézus”, tehát nem a Google dokumentumkereső tárában található meg, hanem a te szívedben, gyülekezetedben, annál az asztalnál, amelyiken Ő önmagát adja, hogy „… Ha valaki, hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen…”

Odakinn a szél az eső dagadt cseppjeit olykor a műanyag ajtó üvegéhez csapja, mintha kopognának.
Te vagy az Uram?
Vagy csak az eső esik?