„… én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra, meg újra szívből imádkoztam. Úgy jártam-keltem, mint ha barátomról, testvéremről lett volna szó… Uram, meddig nézed el ezt.” (Zsoltárok 35:13-17)

A böjt fogalma, a böjt alkalmazása ma már egyformán megtalálható az egyház klasszikus keretein kívül az élet szinte minden területén, és amit ebben a rövid írásban ezzel kapcsolatban érinthetünk, az csak egy aprócska mozaik.

Bizonyára mások is fölteszik a kérdést, hogy hogyan böjtöljünk ebben a modern világban? Piktogramok világából nagyon rövid választ lehet erre adni. A bélyegképek között gyakran találkozunk piros csíkkal áthúzott szendvicset, vagy szívószállal ellátott poharat, fagylalttölcsért stb. ábrázolásokkal, rendszerint olyan helyeken, olyan bejáratok előtt, amely helyiségekben nem lenne kívánatos az ott jelenlevők között falatozni, nasizni. De a fent említett tiltó bélyegsor kép nem jelenti automatikusan böjtöt a modern ember számára. Így magában nem több mint egy „tiltó regula”.  Bár manapság sokkal inkább a szemünket és a fülünket kellene böjtöltetni, hogy Isten felülről és belülről jövő, halk és szelíd hangját meghalljuk. Hogy hogyan teljesítjük a halk és a szelíd szó meghallására irányuló feladatot, bizonyára ahányan vagyunk annyi féle képpen. Az egyház, a középkorban, szigorú regulák, előírások közé szorította a böjt teljesítésének külső szabályait. Az ember életfeltételeinek és életterének megváltozásával, meg a korszellemmel ezek az előírások mindinkább háttérbe szorultak, s hogy a mai körülmények között „böjtöt” tartsunk ahhoz kreativitásunk, találékonyságunk teljes igénybevételére van szükség.

A nagyböjt lényegét nem szabad elfelejtenünk: Jézus Krisztus feltámadása és annak méltó megünneplése annyira fontos nekünk, hogy arra, időben, térben és minőségben is rá tudjunk hangolódni, készülődni, ezért böjtölünk! Hogy Krisztus feltámadása ünnepének emberi életünk, létünk időskáláján helye, udvara, tere legyen. Ne silányuljon le egy határidőnaplóba beírt két megbeszélés közé szorított eseménnyé. Nekünk kell megtalálni a módját annak, hogy tudtára adjuk a világnak, hogy a húsvét számunkra nem egy fülszöveg, nem egy olyan bejegyzés, amelyre az adott pillanatban majd rögtönözünk valamit, hanem arra készülünk! Böjttel készülünk! Böjtölésünk nem ételről, italról, látványról, hangzásról szól, hanem a feltámadott Krisztusról, rólunk, megváltásunkról szól! S mindez Isten szeme előtt történik.

Hogy hogyan böjtöltetjük magunkat hatalmi küzdelmekről, háborúkról és katasztrófákról szóló tudósítások, híradások kiszűrésével, ennek módját személyre szabottan kell megtalálni. Mert lehet, hogy kíváncsiságunk ki van éhezve ezekre és az ehhez hasonló hírekre, de be kell látnunk azt, hogy kell, hogy legyen idő, - „mert mindennek rendelt ideje van…” - amikor sem testünk, sem lelkünk nem kívánja az ilyenfajta híradást.

A csendnek is rendelt ideje van, és a „képtelenségnek” is ideje van, mert csak így, szemünket, fülünket böjtöltetve tudunk olykor-olykor lényünk alaphangjára hangolódni, hogy meg tudjuk, mi lakik bennünk, kiről és miről beszél lényünk mélye.

Hajós, 2012. február 4.

J. Simon Aranka: Uram, nézd

Uram, én vak vagyok! Nézd, sírva bolyongok,
Mindenhol a konkolyt, a gazt veszem észre,
Mert nem csak szememmel, szívemmel se látok,
Ereimben folyik Bartimeus vére.
Nyomorom koldusé, szemeimen hályog,
Útszélre száműzve, kiáltozva várlak
Sötét éjszakámban utam nem találom,
Uram, mutasd fényed, add, hogy újra lássak!

Uram, béna vagyok! Nézd, csak roskadozom,
Mert földhöz szegez tengernyi véres vétkem.
Önként élek gúzsban, mégis minden napon
A Siloe gyógyító vizét remélem.
Bűneim oly sokszor nyomták arcom sárba,
Hogy már nem maradt elég erőm felállni.
Szólj hozzám, gyógyíts, csak Te állíthatsz lábra!
Uram, bocsáss meg, taníts meg újra járni!

Uram, leprás vagyok! Nézd rút bélyegemet!
Bűzlő sebeimben száz veszélyt hordozok.
Szívemben gonoszság, fekélyek lelkemen,
Gondolataim bősz, fekete ordasok.
Irtózat lettem én, csak magányom enyém,
Ne kerülj el Te is, lásd, nincs kihez mennem,
Pária lelkemnek érintésed remény,
Uram, könnyeiddel moss tisztára engem!

Uram, romlott vagyok! Nézd, a sorsom halál!
Elítélt lator, ki jót tenni nem tudok,
S bár ajtód előttem örökké nyitva áll,
Nélküled házadba soha el nem jutok.
Vérem hajszol, űz: el tőled, egyre messzebb,
Végzet tátott torka már vár, hogy elnyeljen,
Örök sírba esnék, de felfog kereszted.
Uram, tarts erősen, mentsd meg hűtlen lelkem!