A húsvétot megelőző negyvennapos időszakot nevezzük nagyböjtnek. Hamvazószerdával kezdődik és húsvétig tart. A Bibliában számos esemény tartott negyven napig, Mózestől Jézusig mozgalmas történetek egészsora. Így nem csoda, hogy a nagyböjthöz – amikor azt lefordították az egyszerű emberek, a nép nyelvére – különböző rítusok, népszokások kapcsolódtak. Ilyen volt az is, amikor a zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták és csak húsvétkor vették elő újra őket. Valami hasonlóra szeretnének rákényszeríteni bennünket vallási és néprajzi töltet nélkül, hogy minél többen mossuk el „zsíros edényeinket” és egyhamar ne is vegyük elő őket.

De térjünk vissza a böjti időszakhoz, melynek megvoltak a maguk „eledelei”, mint a kukoricamálé, vagy a csirpiszli, amelyet kicsíráztatott búza, rozs és liszt keverékéből sütöttek. Valamikor egész faluközösségek tartottak a rendes böjt mellett „fogadott” böjtnapot is.

Mostani életünket az anyagi jólét hajszolása jellemzi és a böjt a testi egészséget karbantartó eszközzé vált sokak számára

Eredeti formája szerint: önmegtartóztatás által az Istennel való kapcsolat helyreállításának eszköze. Alkalom, hogy legyőzzük önzésünket és gyakoroljuk a felebaráti szeretetet.

Ha már szóba jött a felebaráti szeretet, nem hagyhatjuk szó nélkül a Bálint napot, vagyis a Valentin napot. A Bálint latin eredetű. Jelentése Valens, ami annyi tesz „erős, egészséges”. Névünnepe eredetileg február 14-én volt, míg valamelyik Zsinaton meg nem fosztották glóriájától. Az állítólagos Bálint püspök orvos is volt egyszemélyben, akit hitéért 269-ben lefejeztek. Alakja azonban egybemosódott egy másik Bálint püspökkel, akinek tisztelete Bajorországban, Tirolban és Ausztriában terjedt el. Mindkét Bálintot lelki betegség, nyavalyatörés és szédülés esetén hívták segítségül.

Nyugat-Európában Bálint és a medve-ember (Valentine und Urson) alakjai a farsangi alakoskodások állandó szereplői voltak. Európa szerte a farsang a párválasztás ideje. Az angol hagyomány szerint Valentine-nak hívják azokat a cédulákat, amire régi szokás szerint leány és fiúneveket írtak, melyek közül a fiatalok a jövendőbelijük nevét remélték kihúzni. Ugyancsak Valentine a neve a Bálint napon küldött szerelmi ajándéknak és minden szerelmi hódolat tanújelének. 

Itt jegyzem meg, hogy nálunk újabban terjedő Valentinozás kritikátlan anglománia és amerikaimádat, egy majdnem feledésbe merült szokás teljes elüzletiesedésének a tanújele. Az angol fiatalok, „hajadonok”, hajdan babérlevelet tettek párnájuk alá, hogy megálmodják ki lesz a mátkájuk. Hogy ez a szokás miért, miért nem, nem terjedt el, talán mert nincs benne üzlet?

Ha meg akarunk emlékezni farsangról, a böjtről azok különleges szokásairól, étkeiről, akkor a mi, honi körülményeink között szenteljünk nagyobb figyelmet a csiripiszlinek inkább, mint a kulturidegen, gátlástalan üzleti valentinozásnak.

A böjt jó alkalom, hogy legyőzzük önzésünket, hogy úrrá legyünk üzleti és egyéb érdekeinken, hogy gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, tudatára ébredjünk annak is, hogy milyen nehéz helyzetben él sok embertársunk.

Tartsuk fontosnak a böjtöt, hogy eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi a lelkünket és erősítsük meg azt, ami táplálja megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére.

A számos böjti étel közül fedezzük most fel közösen a csiripiszlit:

1.) Csiripiszli, vagy csíramálé

Csíráztatott gabona felhasználásával készült édes → lepény, a magyar parasztkonyha egyik legrégebbi édes süteménye. Ízét természetes biokémiai folyamatok nyomán nyeri. Általánosan ismert (a Bakony és a Balaton-felvidék kivételével) az É-Dunántúlon és a csatlakozó É-kisalföldi vidéken át egészen az Ipolyig, míg a Duna–Tisza közén, Bácskában, a Közép-Tisza mentén és Békésben szórványosabban készítik. Egyéb tájegységeinkben teljesen ismeretlen. Csíramálé készítéséhez egyféle (rozs, búza) vagy keverék gabonát (előbbiek és árpa) vékony rétegben elterítve, nedvesen tartva – otthon kicsíráztatnak. A kicsírázott gabona további kezelése kétféle:  

Vas m.-ben ezt otthon megszárítják, majd malomban lisztté őrletik. Ebből a „csírás lisztből” készül a csíramálé úgy, hogy közönséges vízzel tésztává keverik és megsütik. Itt szokás a keveréskor a tészta egy részéhez kevés kukoricalisztet adni. E tájegységen kívül csírás liszt alkalmazása a Duna-kanyarban és Kunhegyes–Kisújszállás–Túrkeve vidékén fordul csak elő.

Másutt a kicsírázott gabonát nedvesen megtörik mozsárban, újabban megdarálják húsdarálón és a törmeléket langyos vízben mossák-kiáztatják. Az így nyert fehér színű „csírás lé” a csíramálé alapanyaga, amelyet közönséges rozs- vagy búzaliszttel tésztává kevernek. A tésztát mindkét eljárásnál vékony rétegben sütik meg, cseréptepsiben vagy tésztahéjra öntve. Sütése a kemencében ugyanannyi időt igényel, mint a nagy kenyereké. A csíramálé a téli időszak köznapi étele, tele kemencényit sütöttek belőle egyszerre. Olcsó, ízletes, és mivel zsírtalan sütemény, fogyasztása főként az adventi és húsvéti böjti időszakhoz kapcsolódott. B-, D- és E-vitamintartalma kiemelkedően magas. A tésztának köznyelvi elnevezése nincsen. Népnyelvi megjelölése a Ny-Dunántúlon (és Orosházán) szalados, ill. kukorica alkalmazása, meghatározott sütésmód esetén málé. Az É- és K-Dunántúlon csiripiszli, az É-i Kisalföldön kőtés, kötis, a Garam, Ipoly és Bp. környékén biracs, a Duna-kanyarban méra, az Alföldön csíramálé, a csírás lisztből sütő tiszántúli városokban málé. Hazánkon kívül ilyen tészta készítése csak a nyugati szlovákoktól ismert keltys néven. A gabona csíráztatása és a szalados név arra mutat, hogy a csíramálé étel kialakítása a malátázó sörkészítéssel állhat kapcsolatban. A csíramálé az újkor korai századaiban az ÉNy-i országrészen alakulhatott ki. Valószínű, hogy az Alföldre későbben, mégpedig csak a kukorica növény és a lisztjéből sütött édes málé meghonosodása után jutott el.  (Magyar Néprajzi Lexikon)

2.) Csiripiszli

Többféle elkészítési mód közül én csak úgy ismerem, ahogyan nagyanyám, legutoljára talán 1945-ben csinálta.

Mostanáig nem tudtam, milyen sok változata és neve van e csírából készült ételnek, bár a kőttes nevet már hallottam. Régen 3-5 száz évvel ezelőtt biztosan nagyon elterjedt volt, mert a cukrot még nem ismerték, és ez az étel (sütemény) édes. Többféle elkészítési mód közül én csak úgy ismerem, ahogyan nagyanyám, legutoljára talán 1945-ben csinálta.
Egy deszkát beborított mosott búzaszemekkel kb. 1 cm vastagságban és naponta öntözte vízzel, azaz gondoskodott, hogy állandóan nedves legyen a gabona. jó egy hét múlva megkezdődött a csírázás és addig öntözgette, amíg a csira hajtás kb. 2 cm magas lett. Akkor a gyökeres és csírás magot húsdarálóval ledarálta, vízzel keverve leszűrte. Ekkor olyan volt a folyadék, mint egy sűrű tej. Rozslisztet kevert bele, az egész masszát beletette egy cserépedénybe. Eltérően a linkben olvasható módon nem vékonyra sütötte, hanem a cseréptálban kb. 3-4 cm vastagon tette be a sütőbe, ahol kb. 2 óráig sült. Kihűlés után nem sütemény volt, hanem barnaszínű, nagyon sűrű, édes massza. Nagyon szerettem, de ritkán volt, talán évenként egyszer.

3.) Nem csak böjti eledel

Nem csak böjti eledel volt valaha a csiripiszli, más néven csíramálé, kőtés, kőtis (költés) hanem a szegények süteménye. Kicsíráztatott búza és rozs keverékéből készítették: amikor a csíra már egy centiméter nagyságú volt, mozsárban megtörték, levét kisajtolták, és liszttel elegyítve cseréptálakban, kemencében megsütötték. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a csiripiszli a magyar parasztkonyha egyik legrégebbi édes süteménye, általánosan ismert az Észak-Dunántúlon, a Duna–Tisza közén, Bácskában, a Közép-Tisza mentén és Békésben. A tésztának köznyelvi elnevezése nincsen. A csíramálé az újkor korai századaiban az északnyugati országrészen alakulhatott ki.
S hogy készül?

Öt-hat marék búzát fél napig áztatunk egy befőttesüvegben, majd naptól védett helyen, minden nap lemosva, gézen kicsíráztatjuk. Amikor másfél-két centis a gabona csírája, ledaráljuk, vizet öntünk hozzá, és teljes kiőrlésű liszttel összekeverjük. Ahogy a hansági asszonyok mondják, „gondulomformán” lepényeket gyúrunk belőle, tepsiben megsütjük. A csiripiszli olcsó, zsírtalan, ám ízletes különlegesség.